Ez volt a harmadik alkalom, hogy részt vehettem az UB-n.
A részvétel volt a cél, nem volt különösebb tervem rekordkísérletre.
Élvezni akartam 🙂
Szerző: Viktor // ReishiRunner
A futás után kezdődik valami
A futás egyszer véget ér.
Megállsz, leáll az óra is és elindulsz hazafelé.
Kívülről nézve ennyi, de valami nem áll meg.
A légzés lassan visszaáll.
A pulzus csökken.
A tested megnyugszik.
És közben valami más is történik.
A futás után kezdődik valami részletei…Van az a pont futás közben…
Az eleje időnként talán nehéz. A test még ellenáll, a légzés kapkodó, nem állt még össze a rendszer. A napi gondolatok néha még ott maradtak a fejben.
Aztán elindulsz.
De még nem érkeztél meg.
Nem a futás közben kezdődik – hanem mielőtt elindulsz
Van az a pillanat, amikor már egész nap benned van valami.
Feszültség, kapkodás, és félbehagyott gondolatok.
És ilyenkor jön a döntés, vagy a lehetőség:
Elmegyek futni 🏃🏼♂️➡️
Felveszed a cipőt, elindulsz és már pörög is a lábad.
De a fejed… még ott marad.
Nem a futás közben kezdődik – hanem mielőtt elindulsz részletei…Nem kell mindig gyorsabbnak lenni
Mi történik, amikor nem a tempót hajszolod?
Volt idő, amikor minden futásnál néztem a tempót.
Gyorsabb voltam-e, mint tegnap, jobb lett-e az átlag, haladok-e és így tovább.
Mert valahol azt tanultuk meg, hogy a futás fejlődés.
A fejlődés pedig gyorsulás.
És ha nem gyorsulsz… akkor valamit nem csinálsz jól.
Nem kell mindig gyorsabbnak lenni részletei…Futás minden időben (vagy majdnem)
Régen azt hittem, hogy futni leginkább szép időben érdemes.
Napsütés, kellemes hőmérséklet, ideális körülmények.
Aztán idővel rájöttem, hogy a futás nem csak ilyenkor működik.
Sőt, néha pont a kevésbé ideális körülmények adják a legtöbbet.
Persze azért van határ.
Nem mindenáron megyek ki.
Miért futok inkább erdőben, mint aszfalton?
Van egy furcsa ellentmondás a futásaimban.
A legtöbbször aszfalton futok.
Egyszerűen azért, mert ez van közel. Az erdő körülbelül 2 kilométerre van, ráadásul emelkedőn kell felkapaszkodni. És őszintén… sokszor lusta vagyok hozzá.
Miért futok egyáltalán? (és mi változott az évek alatt)
Sokszor kérdezik tőlem: miért futsz?
A válasz elsőre egyszerűnek tűnik. De ha őszinte akarok lenni, az évek alatt sokszor változott.
A futás nálam nem egy nagy elhatározással kezdődött.
Hanem kíváncsisággal.
Nem az edzésterv hiányzik – hanem a jelenlét
Volt már olyan időszakom, amikor új edzéstervet kerestem.
Gyorsabbat, hatékonyabbat, „jobban működőt”. Mintha a fejlődés kulcsa egy PDF-ben lenne. Pedig nem az edzésterv hiányzott.
Hanem én.
Futni – de hol vagy közben?
Elindulsz: óra elindít – tempó rendben- pulzus a zónában.
Azonban közben fejben már máshol jársz, egy tegnapi beszélgetésen, vagy azon, hogy mit kell még megoldani.
A tested fut, de te nem vagy ott.
Sokáig észre sem vettem ezt.
Azt hittem, attól fejlődöm, hogy lefutom, amit kiírtam magamnak.
Mára eljutottam oda, hogy nem minden lefutott kilométer épít.
A jelenlét más minőség
Amikor figyelek a légzésemre, a talajra a talpam alatt, a vállam feszültségére és a gondolataim irányára, akkor az egy teljesen más futás.
Lehet, hogy lassabb, de mélyebb.
Nem csak a test dolgozik – hanem az idegrendszer is rendeződik.
És ez hosszú távon többet számít, mint 10 másodperc a tempón.
A rendszer nem elég
Szeretem a rendszert. Szeretem, hogy van napja a futásnak. Van ideje, van ritmusa.
De rájöttem: a rendszer keret.
A minőséget az adja, hogy hogyan vagyok benne.
Ha csak végrehajtok, az fegyelem.
Ha jelen vagyok, az már tudatosság.
És a kettő együtt az, ami formál.
Futás mint visszakapcsolás
A hétköznapokban folyamatos inger alatt élünk: értesítések, zaj, döntések, információk tömkelege.
A futás lehet még egy inger – vagy lehet egy visszakapcsolás.
Nem menekülés, nem teljesítménykényszer, hanem megérkezés: Önmagamhoz.
Lehet, hogy nem új terv kell
Lehet, hogy nem több edzés kell, vagy új cipő. Nem új módszer, hanem az, hogy legközelebb, amikor elindulsz: ne csak fuss.
Hanem legyél is ott.
Ez az apró különbség észrevehetően átír mindent.
Nem motiváció. Ritmus.
Vannak napok, amikor nincs kedvem futni.
Nem érzem magam motiváltnak.
Nem jön az a belső „most kell menni” érzés.
Fáradt vagyok. Elfoglalt. Tele a fejem.
Inkább csak elhessegetem a futást.
Régebben ilyenkor nem mentem.
Megvártam a motivációt, a jó hangulatot, a megfelelő pillanatot.
Aztán rájöttem valamire.
Ha a futás az érzéseimtől függ, akkor sosem lesz stabil.
Ma már nem motivációból futok, hanem döntésből.
Van napja.
Van ideje.
Felveszem a cipőt.
És megyek.
Nem mindig gyors.
Nem mindig könnyű.
Nem mindig „flow”.
De rendszer.
És a rendszer csinál valamit, amit a lelkesedés nem tud:
megtart.
Valahol a 8–10. kilométer környékén történik még valami.
A test már dolgozik.
A légzés egyenletes.
A zajok eltűnnek.
Ott már nem a lábam fut.
Ott a gondolataim kezdenek mozogni.
Előjönnek kérdések.
Jó irányba haladok?
Elég türelmes vagyok?
Mit tudnék jobban csinálni?
A futás nem oldja meg a dolgokat.
De egy másik állapotba helyez, hogy tisztábban lássak.
Másik nézőpontból.
Sok döntés nem az íróasztalnál született meg bennem.
Hanem egy erdei ösvényen vagy a búzatáblák mellett.
Amikor már nem számított az idő.
Csak a ritmus.
Talán ezért nem tudom elengedni a futást.
Mert a futás nem motiváció.
Nem teljesítménykényszer.
Nem hangulat.
Hanem ritmus.
És a ritmus — ha elég sokáig tartod —
csendben formál.
Ahogy a víz alakítja a partot.