Az eleje időnként talán nehéz. A test még ellenáll, a légzés kapkodó, nem állt még össze a rendszer. A napi gondolatok néha még ott maradtak a fejben.
Aztán elindulsz.
De még nem érkeztél meg.
És van az a pont futás közben, ami nem az első kilométeren jön és nem is mindig.
Nem látványos, nincs hangja, mégis érzed, hogy valami átbillen.
A légzés egyenletesebb lesz és mozgás végül összeáll.
A lépések már nem „külön-külön történnek”, hanem egy ritmusba kerülnek.
És egyszer csak nem te futsz , hanem visz a futás.
Én ezt úgy hívom magamban, hogy flow-ba kerülök. Mert úgy érzem, hogy áramlik a testem a futás által.
Néha úgy érzem, mintha a lábam nem is érintené a talajt.
Repülök 🤩✈️
A gondolatok is megváltoznak.
Nem tűnnek el teljesen.
De lelassulnak.
Nem kapaszkodnak beléd.
Csak jönnek… és mennek.
Ez az a pont, amit nem lehet erőltetni.
Hiába futsz gyorsabban, hiába akarsz „jobban teljesíteni”.
Nem attól jön el.
Sőt. Sokszor pont akkor nem.
Van, hogy nem jön és ez is rendben van, nincs ezzel semmi baj
Mert nem minden futásnak kell „adnia valamit”.
Néha az is elég, hogy elindultál.
De amikor megérkezik…
akkor nem a tempó számít.
Nem a táv.
Hanem az az állapot, amiben vagy.
Most, hogy közeledik a 20. UltraBalaton, ezt még jobban érzem.
Nem az a kérdés, hogy mennyire leszek gyors.
Vagy hogy milyen idő lesz.
Hanem az, hogy:
meg tudok-e érkezni ebbe az állapotba.
Legalább néhány pillanatra.
Mert végül nem a verseny marad meg, hanem ezek a csendes átbillenések, amik élményt jelentenek.
Amikor a futás nem teljesítmény.
Hanem jelenlét.