Vannak napok, amikor nincs kedvem futni.

Nem érzem magam motiváltnak.
Nem jön az a belső „most kell menni” érzés.
Fáradt vagyok. Elfoglalt. Tele a fejem.
Inkább csak elhessegetem a futást.

Régebben ilyenkor nem mentem.

Megvártam a motivációt, a jó hangulatot, a megfelelő pillanatot.

Aztán rájöttem valamire.

Ha a futás az érzéseimtől függ, akkor sosem lesz stabil.

Ma már nem motivációból futok, hanem döntésből.

Van napja.
Van ideje.
Felveszem a cipőt.
És megyek.

Nem mindig gyors.
Nem mindig könnyű.
Nem mindig „flow”.

De rendszer.

És a rendszer csinál valamit, amit a lelkesedés nem tud:
megtart.

Valahol a 8–10. kilométer környékén történik még valami.

A test már dolgozik.
A légzés egyenletes.
A zajok eltűnnek.

Ott már nem a lábam fut.

Ott a gondolataim kezdenek mozogni.

Előjönnek kérdések.

Jó irányba haladok?
Elég türelmes vagyok?
Mit tudnék jobban csinálni?

A futás nem oldja meg a dolgokat.

De egy másik állapotba helyez, hogy tisztábban lássak.
Másik nézőpontból.

Sok döntés nem az íróasztalnál született meg bennem.
Hanem egy erdei ösvényen vagy a búzatáblák mellett.
Amikor már nem számított az idő.
Csak a ritmus.

Talán ezért nem tudom elengedni a futást.

Mert a futás nem motiváció.
Nem teljesítménykényszer.
Nem hangulat.

Hanem ritmus.

És a ritmus — ha elég sokáig tartod —
csendben formál.

Ahogy a víz alakítja a partot.