
Vannak napok, amikor nincs kedvem futni.
Nem érzem magam motiváltnak.
Nem jön az a belső „most kell menni” érzés.
Fáradt vagyok. Elfoglalt. Tele a fejem.
Inkább csak elhessegetem a futást.
Régebben ilyenkor nem mentem.
Megvártam a motivációt, a jó hangulatot, a megfelelő pillanatot.
Aztán rájöttem valamire.
Ha a futás az érzéseimtől függ, akkor sosem lesz stabil.
Ma már nem motivációból futok, hanem döntésből.
Van napja.
Van ideje.
Felveszem a cipőt.
És megyek.
Nem mindig gyors.
Nem mindig könnyű.
Nem mindig „flow”.
De rendszer.
És a rendszer csinál valamit, amit a lelkesedés nem tud:
megtart.
Valahol a 8–10. kilométer környékén történik még valami.
A test már dolgozik.
A légzés egyenletes.
A zajok eltűnnek.

Ott már nem a lábam fut.
Ott a gondolataim kezdenek mozogni.
Előjönnek kérdések.
Jó irányba haladok?
Elég türelmes vagyok?
Mit tudnék jobban csinálni?
A futás nem oldja meg a dolgokat.
De egy másik állapotba helyez, hogy tisztábban lássak.
Másik nézőpontból.
Sok döntés nem az íróasztalnál született meg bennem.
Hanem egy erdei ösvényen vagy a búzatáblák mellett.
Amikor már nem számított az idő.
Csak a ritmus.
Talán ezért nem tudom elengedni a futást.
Mert a futás nem motiváció.
Nem teljesítménykényszer.
Nem hangulat.
Hanem ritmus.
És a ritmus — ha elég sokáig tartod —
csendben formál.
Ahogy a víz alakítja a partot.
