Van egy furcsa ellentmondás a futásaimban.
A legtöbbször aszfalton futok.
Egyszerűen azért, mert ez van közel. Az erdő körülbelül 2 kilométerre van, ráadásul emelkedőn kell felkapaszkodni. És őszintén… sokszor lusta vagyok hozzá.
Mégis, ha választhatnék, a futásaim 90–95%-át az erdőben tölteném.
Amikor beérek az erdőbe
Van egy pillanat, amit minden alkalommal várok.
Amikor elhagyom az utat, és belépek az erdőbe.
És szinte mindig ugyanaz az érzés jön:
Végre. újra itt vagyok 🌿
Valahogy azonnal megváltozik minden.
Csendesebb lesz.
Hűvösebb lesz nyáron, enyhébb télen.
És van egy furcsa, nehezen megfogalmazható érzés: mintha védettebb lennék.
A kedvenc részem
Ha választanom kellene, akkor a fenyves.
A tűlevélszőnyeg teljesen más, mint bármi más talaj.
Tompa, puha, kicsit süppedős.
A vörösfenyők törzse pedig lent csupasz, így messzire el lehet látni az erdőben.
Néha futás közben csak nézelődöm.
És ez az a pont, ahol már nem is igazán számít a futás.
Aszfalt vs erdő
Az aszfaltnak is megvan a maga helye.
Ott szabadabb a látótér.
Lehet nézni a felhőket.
Érezni a nap erejét.
És persze egyszerűbb is: nem kell figyelni minden lépésre.
Az erdőben viszont igen.
Figyelni kell a talajra.
Gyökerekre.
Szűk ösvényekre.
Fizikailag talán nehezebb is.
De valahogy mégis… jobb.
Mi történik a fejemben futás közben?
Ez teljesen változó.
Van, amikor csak megy a zene és tolom a ritmust.
Van, amikor beszélgetek valakivel futás közben.
Van, amikor podcastet hallgatok.
De amikor beérek az erdőbe, szinte mindig ugyanaz történik:
Kikapcsolom.
Leveszem a fülest.
És csak hallgatom:
a lépteimet,
a szelet,
a madarakat.
Nem a tempó számít
Régebben jobban érdekelt a tempó.
Most már sokkal inkább érzésre futok.
Ha készülök valamire, persze figyelek rá.
De ha jó a hangulat, jó a terep, akkor simán hagyom, hogy gyorsuljak.
Vagy lassuljak.
Az erdőben ez valahogy természetesebb.
Mit ad az erdő?
Nem tudom tudományosan megmagyarázni.
De azt tudom, hogy:
a futások nagy része után azt érzem, hogy
„na ezért érdemes volt.”
És talán ez a lényeg.
Nekem a futás az…
Ha egy dolgot kellene mondanom:
énidő.
Egy kis idő, ami csak az enyém.
Mozgás, feltöltődés, gondolkodás — vagy épp semmi.
És ha ezt az erdőben tölthetem, akkor az egész kap egy plusz réteget.
Szia Viktor, szinte kedvet kapok a futáshoz, amikor soraidat olvasom. Pedig nem szeretek, és nem is tudok futni. Fiatalabb koromban a túlsúlyom miatt hanyagoltam a futást, most pedig, hogy leadtam a felesleges súlyt, már elmúlt a fiatalság, oda a lendület. De a gyaloglás örömét megtaláltam, és örülök, hogy ezt legalább művelhetem. Örülök, hogy Neked, akinek az életében mindig jelen volt a mozgás, ki tudsz teljesedni a futásban. Ehhez kívánok Neked kitartást, és sok-sok öröm futást. Anya.