Sokszor kérdezik tőlem: miért futsz?
A válasz elsőre egyszerűnek tűnik. De ha őszinte akarok lenni, az évek alatt sokszor változott.
A futás nálam nem egy nagy elhatározással kezdődött.
Hanem kíváncsisággal.
Hogyan kezdődött
2021 nyarán találtam egy erdei futópályát a közelünkben. Látszott rajta, hogy sokan használják. Fiatalok, idősebbek, futók, sétálók.
Volt benne valami hívogató, ezért először biciklivel mentem végig rajta, hogy megnézzem, mibe is vágnék bele.
Egy kör 2,4 km.
A cél nagyon egyszerű volt: egyszer lefutni egy teljes kört.
Amikor először nekivágtam, valószínűleg az izgalom vitt előre.
A tempó végül 6:34 lett. Az átlagpulzusom 152, a maximum 172. Magyarul: teljesen kifingottam.
Amikor megálltam, az első gondolatom ez volt: „Túléltem.”
Amit eleinte kerestem
Őszintén?
Egy kis fittséget.
Az irodai munka és a kevés mozgás után egy reggel a kanapén ülve azt vettem észre, hogy nem tudom rendesen felvenni a zoknimat.
Egyszerűen nem hajlott a derekam úgy, ahogy kellene. Ez elég erős jelzés volt.
A futás viszont érdekes módon szinte észrevétlenül változtatott ezen. Egyszer csak azt vettem észre, hogy gond nélkül lehajolok, és könnyedén felveszem a zoknit.
Nem volt nagy pillanat. Csak egy csendes felismerés: valami működik.
A szokásos futó célok
Ahogy sokaknál, nálam is jöttek a klasszikus célok.
Először az 5 km.
Aztán a 10 km.
A fejlődés jó érzés, szükséges. Az ember szereti látni, hogy többre képes, mint korábban. Én sem voltam ezzel másképp.
Ami később megváltozott
Egy idő után viszont rájöttem valamire: a tempó hajszolása, a számok figyelése, a pulzus állandó nézése…
nekem nem ez adja a legtöbbet.
Akkor érzem magam igazán rendben, amikor:
erdőben futok
nem görcsösen
nem az órát figyelve
hanem egyszerűen jelen vagyok.
A talaj puhább, a levegő más. A fény néha bekúszik a levelek között az ösvényre. Egy kanyargós földút, levelekkel és tűlevelekkel borítva.
És valahogy minden a helyére kerül.
Futás a saját szabályaim szerint
Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretnék fejlődni. De a fejlődést ma már máshogy értelmezem. Például minden évben futjuk az Ultrabalatont, Magyarország egyik legismertebb ultrafutó eseményét. Csapatban indulunk, általában 10–13 fővel, így fejenként nagyjából 16-20 km jut.
Ilyenkor igenis szeretném látni, hogy fejlődtem. De ez a fejlődés nem a mindennapok hajszolásából jön.
Hanem abból, hogy élvezem a futást.
Amikor az erdő átveszi a szerepet
Sokszor futok zenével, podcasttel vagy beszélgetek telefonon egy baráttal. Így észrevétlenül telnek a kilométerek.
Amikor azonban beérek az erdőbe, szinte mindig kikapcsolok mindent.
Nincs zene, nincs podcast, csak a lépések hangja: a madarak, a fák susogása.
És ilyenkor történik valami.
A pillanat, amiért futok
Néha meglátok valamit az erdőben: egy fénycsíkot a fák között; egy tisztást; egy mezőt.
Egy pillanatot, ami valahogy pontosan olyan, mint egy kép a fejemben. Mintha egy régi, képzeletbeli vágykép egyszer csak valóság lenne.
Ilyenkor mindig ugyanazt érzem: örülök, hogy még mindig létezik ez a világ. És hogy újra megtaláltam.
Talán ezért futok.
Nem a teljesítmény a lényeg
Ma már nem a tempó a legfontosabb, nem a rekordok. Nem az, hogy mennyit futottam.
Hanem az, hogy mit ad.
A futás számomra ma már inkább egyensúly. Egy mód arra, hogy kiszakadjak a zajból.
És néha újra megtaláljam azt a csendet, ami valahol mindig ott van.
Csak ritkán figyelünk rá.